Dalok szöveg nélkül

 
Juhász Dóra festményeire úgy csodálkozhat rá a néző, mint valami természeti jelenségre: szivárványra, bárányfelhős égre, egy páva farktollaira. Ezek azonban nem vizuális analógiák, nem az inspiráció visszakövethető és azonosítható forrásai. A táblakép formáját öltő felületek semmilyen értelemben nem tükrözik a világ képét, és nem modellezik a világ egyetemes rendjét. Ha a szemlélő túllép a puszta nézésen, és gondolkodni kezd róluk, előbb-utóbb beleütközik az ornamentika fogalmába, ami viszont kényszerpályára állítja az interpretációt. Eleve kizárja a kép levezetését az ablak-metaforából, nem teszi lehetővé a befestett felületnek a látógúla síkmetszeteként való értelmezését. A festmény világa úgy tárul fel előttünk, mint egy kigöngyölt keleti szőnyeg. A végtelen síkból kihasított négyszöget terülő mustra borítja, ismétlődő elemeinek helyét a ritmus, a szimmetria és a négyszög oldalaihoz – a kép határaihoz – való viszony szempontjai alakítják. Még a formák alakja sem áll távol a keleti szőnyegek hangsúlyos ornamentális (és persze jelentéssel bíró) motívumainak, a rozettáknak, gölöknek, kartusoknak, medalionoknak képétől. Kompozíciós rendjük a mintázat végtelenített rendszere ellenére éppúgy a kertet idézi fel, ahogy a virágokban dúskáló kert-szőnyegeké. (Nota bene: ez a paradicsomkert képzetére hajazó, szerkesztett mustra az iszlám művészet csempeburkolatain és könyvkötésein is felismerhető.) A foltok rendjét horizontális-vertikális irányú tengelyek tűzik ki. Ám ez a szisztéma – minden nyilvánvalósága ellenére – rejtett marad, sem háló, sem rács nem alakul ki belőle. Imaginárius képlete nem a világrendé, hanem a virágágyásoké. A virágtövek helyén összetett, színes, bizonytalan körvonalú, de azonos karakterű foltok találhatók. Sem nem konkrétak, sem nem elvontak, éppoly kevéssé organikusak, mint amennyire geometrikusak. Gesztus és jel között imbolygó meghatározhatatlanságukban az ikonográfia sem nyújt fogódzót, mert a keresztény művészet mandorla motívumára emlékeztető formák a palettán festéket keverő kéz természetes mozgásából – biológiai automatizmusból – is levezethetők. Focillon óvatossága tehát nem indokolatlan. Mindig kísértésbe esünk, hogy valami önmagán kívüli jelentést keressünk a formának, s hogy összekeverjük a forma fogalmát a képével, amely egy tárgy ábrázolását tételezi fel, főként pedig a jel fogalmával. A jel jelent valamit, míg a forma önmagát jelenti” – írja a Formák életében. A Juhász Dóra által használt formák jelentés és pontosan meghatározható ornamentális funkció nélküli foltok, a par excellence festőiség szigetei, melyek státusa csak az alappal”, háttérrel” együtt értelmezhető. Helyzetük egyértelmű a kép határaihoz, ám fölöttébb talányos a kép virtuális síkjához viszonyítva. Felfoghatók a síkon mutatkozó nyílásként, hiányként vagy arra rétegződő felületként, többletként, de nem hozhatók összefüggésbe a dekoráció kétdimenziós válfajaival. Folt és nem folt (azaz pozitív és negatív folt) viszonya válik a kompozíció kulcsává. Ez az ikonikus evidenciák világa, ahol nem szükséges és nem is lehetséges a dekódolás. Az egyetlen, ami kézzel fogható”, a rend érzete. Ez a rend a homokbuckák sorjázásának, a parti hullámok gördülésének, a vadludak vonulásának szabálytalan rendje, amiben semmi sem ismétlődik meg ugyanúgy, de az ismétlődésben megmutatkozó állandóság a rendszer leglényegibb sajátja. Ahogy Apollinaire mondta: kaland s a rend pörpatvara”.
 
Várkonyi György
MOZGÓ VILÁG
2008 MÁJUS KÉPZŐMŰVÉSZET
© 2018 Juhász Dóra