Juhász Dóráról

 
Csak fest. Abban az értelemben, ahogy az egyetemes festészettörténet nagyjainak azon fele, amelyik belefeledkezik – intim, bensőséges értelemben – a festészet aktus jellegébe. Egyféle alászállás, elmerülés ez lélek és szellem távoli mezsgyéire, ahonnan már csak metafizikus, a létezést alapjaiban súroló sejtelmek kerülhetnek elő. Ez az alászállás, illetve inkább a visszatérés az elmerülésből, ami által fizikailag a vászonra helyeződnek a vizuális jelek, egyszerre tűnik fáradtságosnak és örömtelinek – mint ahogy a macskák tudnak szülni: kimerülnek benne, de végigdorombolják.
 
JD lírai absztrakt képeinek sajátosságuk a „pattern” használata. Ezek a háttér lágy de felkavaró érzékiségébe hasító, majdhogynem szabályos helyközönként ismétlődő, többnyire spirális, ovális alakú minták nem expresszív módon, és végképp nem expresszionista módon keresik a helyüket a kompozícióban. Nem a háttéren, vagy az előtt lebegnek, hanem beleszövődnek, anélkül hogy beleolvadnának. Mintha ezek volnának a kijáratai a fentebb említett alámerüléseknek. 
 
Jovánovics Tamás
2012.

Juhász Dorka munkáiról

 
Nagyvonalúan kezelt homogén felületek, olykor a festék felhordásának irányát felmutató ecsetvonások, csorgások jelzik azt a teret, amely befogadója Juhász Dorka egymáshoz rendelődő motívumainak.
 
Az általában neutrális színű alapon látszólagos rácsstruktúrában helyezkednek el a pozitív és negatív formákat egyszerre felidéző, irizáló foltok. Valójában additív, organikus megfogalmazású képződményeket láthatunk, melyek érzékenyen mutatják meg a rendszerben fellépő „hibákat”, amelyek megakasztják tekintetünket, és a fajon belül az egyedre irányítják a figyelmünket. 
 
A biológiai asszociációkat nem lehet kizárni Juhász Dorka festményeinél.
 
A külön kis élettérrel, aurával rendelkező foltok erősen emlékeztetnek a tárgylemezen elhelyezkedő mikroszkopikus élőlényekre, azonban mindezt nem analitikus, didaktikus megközelítésben ábrázolja, hanem a megfestés közvetlen technikájából adódóan önmagukat határozzák meg formái.
 
A foltok fluktuáló karaktere sem közelebb, sem távolabb nem engedi a szemlélőt, egyszerre próbálunk behatolni és befogadni, attól függően, hogy hiányként, résként, átjáróként, vagy a környezetéből manifesztálódó tárgyként értelmezzük a látványt.
 
Munkáiban egyszerre fellelhetőek tragikus, az entrópia felé vezető elemek, és az élet keletkezésének örömteli, könnyed, teremtő energiái.
 
Ezeknek a látszólag ellentétes minőségeknek az együttes jelenléte adja meg Juhász Dorka festményeinek vonzerejét. Végtelen permutációjuk során emlékképeket idéznek fel, így kerülhet egymás mellé a pöttyös nyári ruha a himlőhellyel, a révi vaskos fazekak archaizmusa a kacsintós képeslapok hologramjaival.
 
Halmi-Horváth István
festő
 
2005. Juhász Dóra katalógus

Dalok szöveg nélkül

 
Juhász Dóra festményeire úgy csodálkozhat rá a néző, mint valami természeti jelenségre: szivárványra, bárányfelhős égre, egy páva farktollaira. Ezek azonban nem vizuális analógiák, nem az inspiráció visszakövethető és azonosítható forrásai. A táblakép formáját öltő felületek semmilyen értelemben nem tükrözik a világ képét, és nem modellezik a világ egyetemes rendjét. Ha a szemlélő túllép a puszta nézésen, és gondolkodni kezd róluk, előbb-utóbb beleütközik az ornamentika fogalmába, ami viszont kényszerpályára állítja az interpretációt. Eleve kizárja a kép levezetését az ablak-metaforából, nem teszi lehetővé a befestett felületnek a látógúla síkmetszeteként való értelmezését. A festmény világa úgy tárul fel előttünk, mint egy kigöngyölt keleti szőnyeg. A végtelen síkból kihasított négyszöget terülő mustra borítja, ismétlődő elemeinek helyét a ritmus, a szimmetria és a négyszög oldalaihoz – a kép határaihoz – való viszony szempontjai alakítják. Még a formák alakja sem áll távol a keleti szőnyegek hangsúlyos ornamentális (és persze jelentéssel bíró) motívumainak, a rozettáknak, gölöknek, kartusoknak, medalionoknak képétől. Kompozíciós rendjük a mintázat végtelenített rendszere ellenére éppúgy a kertet idézi fel, ahogy a virágokban dúskáló kert-szőnyegeké. (Nota bene: ez a paradicsomkert képzetére hajazó, szerkesztett mustra az iszlám művészet csempeburkolatain és könyvkötésein is felismerhető.) A foltok rendjét horizontális-vertikális irányú tengelyek tűzik ki. Ám ez a szisztéma – minden nyilvánvalósága ellenére – rejtett marad, sem háló, sem rács nem alakul ki belőle. Imaginárius képlete nem a világrendé, hanem a virágágyásoké. A virágtövek helyén összetett, színes, bizonytalan körvonalú, de azonos karakterű foltok találhatók. Sem nem konkrétak, sem nem elvontak, éppoly kevéssé organikusak, mint amennyire geometrikusak. Gesztus és jel között imbolygó meghatározhatatlanságukban az ikonográfia sem nyújt fogódzót, mert a keresztény művészet mandorla motívumára emlékeztető formák a palettán festéket keverő kéz természetes mozgásából – biológiai automatizmusból – is levezethetők. Focillon óvatossága tehát nem indokolatlan. Mindig kísértésbe esünk, hogy valami önmagán kívüli jelentést keressünk a formának, s hogy összekeverjük a forma fogalmát a képével, amely egy tárgy ábrázolását tételezi fel, főként pedig a jel fogalmával. A jel jelent valamit, míg a forma önmagát jelenti” – írja a Formák életében. A Juhász Dóra által használt formák jelentés és pontosan meghatározható ornamentális funkció nélküli foltok, a par excellence festőiség szigetei, melyek státusa csak az alappal”, háttérrel” együtt értelmezhető. Helyzetük egyértelmű a kép határaihoz, ám fölöttébb talányos a kép virtuális síkjához viszonyítva. Felfoghatók a síkon mutatkozó nyílásként, hiányként vagy arra rétegződő felületként, többletként, de nem hozhatók összefüggésbe a dekoráció kétdimenziós válfajaival. Folt és nem folt (azaz pozitív és negatív folt) viszonya válik a kompozíció kulcsává. Ez az ikonikus evidenciák világa, ahol nem szükséges és nem is lehetséges a dekódolás. Az egyetlen, ami kézzel fogható”, a rend érzete. Ez a rend a homokbuckák sorjázásának, a parti hullámok gördülésének, a vadludak vonulásának szabálytalan rendje, amiben semmi sem ismétlődik meg ugyanúgy, de az ismétlődésben megmutatkozó állandóság a rendszer leglényegibb sajátja. Ahogy Apollinaire mondta: kaland s a rend pörpatvara”.
 
Várkonyi György
MOZGÓ VILÁG
2008 MÁJUS KÉPZŐMŰVÉSZET
© 2018 Juhász Dóra